A pásztor rádöbben, hogy elvesztette az ökröt, és a keresésére indul. A nyomára bukkan, megtalálja, megszelídíti, és az ökör hátán hazafelé baktat. Ezután megfeledkezik az ökörről, majd saját magáról is: visszatér az eredethez, a természet szemléléséhez. Végül kitárt karral megy a piacra. Ez az első hallásra különös történet Kuo-an tíz ökörképének rövid leírása, amely az önmagunkhoz vezető belső út jelképe a zen buddhizmusban. Niklaus Brantschen svájci jezsuita szerzetes és zen mester az ökörképek segítségével beszélt a tapasztalatairól Csendforrás című könyvének bemutatóján augusztus végén a Párbeszéd Házában. 

Táborossy Anna reflexiója

Teltház várta az előadást. A levegőben a várakozás mellett nyugtalanságot is éreztem. Attól tartottam, hogy párbeszéd helyett ütközések tanúja leszek.

Niklaus Brantschen szavait német nyelvről magyarra tolmácsolták. A hangulat akkor kezdett oldódni, amikor a szerző fellépett a pódiumra, mondván, hogy szeretné látni a hallgatóságot és szeretné azt is, ha mi is látnánk őt. 

A barátságos gesztus után kezdte el az ökörképek rövid bemutatását. Az ember lassan elindul lelkének középpontja felé. Az önmagával való találkozás örömmel tölti el, de ha igazán mélyre ment, már nem saját maga lesz a középpontban. Elfeledkezik önmagáról, ezáltal az élet teljességét tapasztalja meg, és a környezetére is hatást gyakorol.

A nyugati kultúrában Niklaus Brantschen véleménye szerint a csend felel meg az ökör képének. Keressük  a csendet, de először nyugtalanná tesz bennünket. Ha megismertük, megszelídítettük, élvezni kezdjük. Azonban nem szabad önző módon kuporgatni. Ha már megtapasztaltuk a belső békét, akkor az élet forgatagában is csendben tudunk lenni.

A közönség kérdéseiből őszinte érdeklődést, kétkedést hallottam ki, durvaságot nem tapasztaltam. Az ütközések elmaradtak, párbeszédet folytatott a közönség és az előadó. Brantschen atya egyszerűen, szelíden, hétköznapi példákkal mutatta be a zen út és a kereszténység közös metszetét. 

Az érzékelt csend eltér Keleten és Nyugaton, de a “csend mögötti csend” összeköt minket. A csend mögött mi, keresztények Istent sejtjük. Egy híres zen buddhista tanító úgy fogalmazott, hogy “[mi, buddhisták] nem tudjuk, hogy kihez imádkozunk, de imádkozunk”. Nyugaton tudjuk, hogy kihez imádkozunk, de nem jól imádkozunk. Egy kicsi, “gazdasági” Istenben hinni, akinek megtesszük a jó cselekedeteket, és cserébe elvárjuk tőle, hogy teljesítse az imában megfogalmazott kéréseinket, sokkal kisebb szabadságot ad, mint egy határtalan Istenben hinni. 

Az üresség képe, amikor az ember és az ökör is eltűnik, a keresztény kultúra nyelvére úgy fordítható le: az élet. Ha túl sokat töprengünk az életen, elfelejtünk élni. Példát vehetünk a gyerekekről, akik mindig a pillanatban vannak.

A spirituális út nem lineáris, nem ér véget egy bizonyos pont elérése után, minden nap újra kell kezdeni. Inkább egy spirálhoz hasonlítható, egy felfelé tartó körkörös mozgáshoz. Ha az élet teljessége a jelen megéléséről szól, azt nem lehet előre teljesíteni, ahogy levegőt sem tudunk venni előre. 

Az előadás után sem tudtam eldönteni – nem is szeretném –, hogy kétféle vallási hagyomány megférhet-e egy ember hitében. Ami megérintett, az Niklaus Brantschen személye volt: a belőle áradó csendes, szelíd erő. Úgy tűnt, hogy egyensúlyban van önmagával, és olykor mintha alig értette volna a különbségeket firtató kérdéseket. Ő a csend mögötti csendet kereste. 

Az előadás után utam egy bevásárlóközponton keresztül vezetett. Ilyenkor gyakran azzal a kísértéssel küzdök, hogy jó lenne egy-egy új ruhadarab… (Általában szerencsére ez pusztán gondolat marad.) Magam is meglepődtem, amikor azon az estén egy csepp vágyat sem éreztem a szerzésre, bőven megelégedtem azzal, ami van, feleslegesnek éreztem bármi újat. Mégis tanultam az ökörtől valamit...