A Vászonkrisztus filmklub hatodik alkalmán egy valóban krisztusi alakot láttunk a filmvásznon. Buñuel Nazarín című filmjében egy szentéletű pap történetét követhettük nyomon, akit az evangéliumi értékek követése a világi és az egyházi hatalommal is konfliktusba kever, miközben két fő követője is kudarcot vall, amint egyedül marad.

Borda Máté reflexiója

A film fő üzenete számomra az volt, hogy nem elég valaki mást követni, legyen mégoly nagy tanító vagy mester is, hanem végső soron saját lábunkra kell állni, életünknek egy megélt, közvetlen istentapasztalaton kell nyugodnia, különben kártyavárként omlunk össze a krízis idején, ha szeretett lelkivezetőnk már nincsen velünk. Amint Nazario atyát elhurcolják, az addig vele tartó két asszony közül az egyik visszatér zsarnokoskodó ura mellé, a másik pedig visszasüllyed abba a babonás, átkokat szóró hitvilágba, amelyből jött. Magát főhősünket is komoly kétség keríti hatalmába, miután egyházi feljebbvalói is elítélik magatartását. „Maga jó, én rossz vagyok. És egyik se vezet sehová” – mondja neki egyik rabtársa a cellában, és azt hiszem, ez a kétség mardossa a film utolsó jelenetében, amikor egy úton gyalogol az őt kísérő őrrel.

Ha az est meghirdetett témája, a kereszténység jövője felől nézzük, a film nem sok jóval kecsegtet. Szereplői közt találunk durva gazembereket, babonás, ájtatoskodó, csodaváró asszonynépet, csakis az egyház világi tekintélyét védő papokat. A Nazariót megmentő cellatárs, akitől a fentebb idézett nihilista mondat származik, vagy a hőseinkhez csapódó törpe már összetettebb személyiségek, valódi reménysugarat azonban ők sem képesek adni. Egyedül Nazario képviseli az igazságot, ő azonban reménytelenül elszigetelődik és felmorzsolódik a körülötte levők ellenállásában és értetlenségében.

A filmnél jóval árnyaltabban látja a kérdést Máté-Tóth András valláskutató, aki az est meghívott vendége volt. Ha a keresztény és a nem keresztény közötti határt ott húzzuk meg, ahol a film, azaz csak a Lélek sugallta radikális, egyéni úton járó, minden tulajdon nélküli Nazario atyát tekintjük kereszténynek, akkor a teremben ülők közül senki sem felelne meg ennek a kritériumnak – mondta. Ebből a szemszögből a polgári élet bármilyen nyoma és az intézményi beágyazottság bármilyen foka a „nem keresztény” kategóriába esik. Ez azonban téves megközelítés. Példaként Sajgó Szabolcs, Böjte Csaba és Hölvényi György közel-keleti és afrikai útjait említette az üldözött keresztények megsegítésére, amely utak mögött nyilvánvalóan intézményi-pályázati háttér áll. De említhetnénk Böjte Csaba alapítványát, vagy a nagy egyházi karitatív szervezeteket is. Ezekre nyilvánvalóan nem aggathatjuk rá a „nem keresztény” címkét, csak azért, mert intézményi formában működnek.

Máté-Tóth András szerint a kereszténység jövője nagyban függ attól, hogy az egyház, a hívők meg tudják-e szólítani a keresőket, azaz azokat az immateriális értékekre nyitott embereket, akik még nem kötelezték el magukat egyik vallás mellett sem. Beszélik-e a hívők a keresők nyelvét, vagy csak egy „belső használatú” nyelvet ismernek, amit az egyházon kívüliek nem értenek?

Azt gondolom, napjainkban szembe kell nézni azzal – legalábbis itt, Nyugaton –, hogy a vallás már nem öröklődik magától értetődően egyik nemzedékről a másikra. Természetesen egy keresztény kultúrában növünk fel, sokan még keresztény családban is cseperednek, de eszmélésünk után a világ mai nyitottságának köszönhetően megismerkedhetünk más vallásokkal is, és érett fejjel újra döntést hozhatunk, hogy milyen irányban mélyítjük el spirituális életünket.

Úgy látom, a buddhizmus és a jóga részben annak köszönheti népszerűségét, hogy egyfajta „alulról jövő” spiritualitást képvisel, azaz abból indul ki, ami adott, amit mindannyian tapasztalunk: nyugtalanok vagyunk, stresszben élünk, nem működnek a kapcsolataink. A kereszténység ezzel szemben gyakran egy „felülről jövő” vallásosság alakját ölti, azaz a kereső sokszor azzal szembesül, hogy itt egy morális rendszert kap a feje fölé, mellé pedig egy lássuk be, rendkívül bonyolult teológiai hátteret (idézzük csak fel a Hiszekegyet). Ez sokakat elriaszthat a kereszténységtől, vagy épp érdektelenné tehet iránta: mi köze ezeknek a mély teológiai igazságoknak az én életemhez, itt és most? Ha erre nem tudunk válaszolni, akkor nem tudunk szólni a keresőkhöz, hiszen a saját vallásosságunk is kiürült, vagy úgy is mondhatnánk: elvált az életünktől. És ezzel visszaértünk a kezdeti állításhoz, a film üzenetéhez: nem elég egy külső autoritást követni, saját megélésre van szükség.