Ben Okri: „The Famished Road”, London: Vintage, 1992

Folytatom a Forró Könyvek sorozatot. Ezúttal szó szerint lesz forró, hisz a forró kontinensre, Afrikába vezet el minket. Nigéria Afrika legnépesebb országa, 200 millión felüli lakossággal. A futurológusok a jövő nagyhatalmát látják benne. Izgalmasnak találtam, hogy egy afrikai szerző írásán keresztül mutassuk be az ébredő óriást. Ben Okri az 1991-es Booker-díj és sok más irodalmi elismerés birtokosa. A kritika „posztmodernnek” mondja, ami nagyjából azt jelenti, hogy nehezen tudja besorolni. Egy idő- és szellemutazót nehéz is beskatulyázni az idő és a tér megszokott és merev kategóriáiba.  Okri könyve, „Az éhes út” (The Famished Road) hőse egy kisfiú, Azaro. Az ő szemével látja és láttatja Okri a világot. Egyúttal kíméletlen realizmussal fogalmazza meg a gyarmati lét végső szakaszában vajúdó függetlenség társadalmi kritikáját. Ebben a szociális olvasatban egy családkrónikát olvasunk, egy olyan családét, mely a címadó úton botorkál, örökké éhesen, nyomorogva, de kimeríthetetlen reménnyel, a jövőbe vetett látnoki bizalommal. Ez lenne Afrika lelke?

Azaro szülei botladoznak, a kisfiú azonban repül. Álmában? De álom és valóság, a nyomorúságos jelen és a tündöklő jövő itt nem ellentétek, mert Azaro szüntelenül lépked, azaz inkább röpköd a valóságok között. Sőt belép még anyja álmaiba is. Míg a Nyugat embere határokat húz a valóságok között, a fiú, aki egyes szám első személyben az elbeszélő, ezeket újból és újból átlépi. Ez a fiú ugyanis szellem-fiú. Mint ilyen, tudatosan jött közénk, azaz övéi közé. Szellemtestvérei hiába csalogatják „haza”, ő az élők, és ezzel a szegények mellett dönt. A könyv utolsó, 12. fejezete (talán e számozás sem véletlen, hanem jelkép?) összegezi a szellem-gyermek küldetését és filozófiáját. Ez lesz Azaro, és ezzel egy mai afrikai értelmiségi ars poeticája. Azzal a hitvallással zárul, hogy „egyetlen szeretet sem hal meg valaha, hogy egyetlen út sem végleges, egyetlen igazság sem végső, és igazából nincsenek kezdetek és végek”.

Az író választás előtt állt: a címadó út legyen a jelképes főhős, vagy a szellem-gyerek? Okri az úttal kezdi, amely a történés helyszíne, de egyúttal az ember útjának metaforája is. Egyfajta afrikai El Camino. A regény az evangéliumra emlékeztető mondattal nyit: „A kezdetben volt egy folyó”. (3) Ez bizony nemcsak a cselekmény helyszínének kialakítása, hanem kulcsmondat. Engem Szent Ignác lelkigyakorlataira emlékeztet, melynek 112. pontja a „helyszín kialakítása” nevű gyakorlat. Egy lelkigyakorlatra indulunk? Az utazás azzá válik, ha nem hátradőlve nézzük a képzelt mozit, popcornt majszolva, mint a plázákban, hanem szemlélődő módon odafigyelve. Mert hamar rá kell jönnünk, hogy itt egy időben vagyunk több síkban, több téridőben, több világban, még ha mondattanilag van is „előtte” és „utána”.

A nyitómondat így folytatódik: „A folyóból út lett és az út elágazott az egész világon. És mivel az út egykor folyó volt, mindig éhes volt.” Az út tehát a történelem metaforája is, de ez nem a szokott időszámítás ideje: „A kezdetekben a szellemek keveredtek a meg nem születettekkel. Sok formát tudtunk felvenni. Sokan közülünk madarak voltak. Nem ismertünk határokat. Volt ott sok ünneplés, játék és szomorkodás. Sokat ünnepeltünk az örökkévalóság gyönyörű rémségei miatt. Sokat játszottunk, mert szabadok voltunk.” Kezdjük sejteni, miért beszél a kritika „mágikus realizmusról,” bár inkább érzünk lírai hevületet, mint száraz, meddő realizmust.

A szellem-gyerek mítosza különös módon függ össze a lélekvándorlással. A narrátor kisfiú elárulja, hogy „nem volt közöttünk egy se, aki várta volna, hogy megszülessen.” Ez elég különös, mivel azt is megvallja, hogy „nem szerettük a lét keménységét, a kielégítetlen vágyakozást, a világ kegyelettel őrzött igazságtalanságait, a szeretet útvesztőit, a szülők tudatlanságát, a halál tényét, és az élők elképesztő közömbösségét a világegyetem egyszerű szépsége közepette.” Eddig az idézet. Nem érdemes továbbmenni, mielőtt megemésztettük volna.  Főleg, miután a fiúcska minket, az embereket, kivétel nélkül vakon születettnek lát, és azt mondja, „közülük csak kevesen tanulnak meg látni.”

Vajon az olvasó a kevesek egyike lesz? A könyv egyfajta beavatás? Nos, ez is egy lehetséges olvasat. A fiú beavatása egyúttal az olvasóé is, de ne tévesszen meg minket az ijesztő „szellem-gyerek” elnevezés. Az interneten a szellem-gyerek egy horrortörténet hőse. A regény főhőse kezdetben gyámoltalan iskolásfiú, nagyjából hétéves, a „jó oldalán” hősként harcol az ellenséges szellemekkel szemben, miközben Anyu és Apu (Mum és Dad) szeretetére van ráutalva, és néha egy-egy tündér védelmére. Hol esendő gyermek, hol világjáró vándor, hol ittlétét védi a hétfejű szellemmel szemben, aki népmeséink sárkányának afrikai megfelelője, és aki vissza akarja vinni Azarot a szellemtestvérei közé. Ebben az olvasatban végig egy igazi mese szereplői vagyunk. Mese a mesében: Azaro a Mum meséiből merít erőt és ihletet, int minden gyerek. Ezek a mesék ugyanakkor számunkra tanmesék, ezeken keresztül neveli a szerző az olvasót.

Mint minden történet, ez is azzal kezdődik, hogy Azaro megszületik, anyjának szomorúságot okozva. Megtudjuk, hogy a szellemgyereket borotvával jelölik meg – Azarót például a tenyerén –, hogy újjászületve felismerhessék őket, de közülük egyesek szépségflastrommal, anyajeggyel rejtették el az árulkodó vágást. Az anyák féltése és félelme felgyorsítja az újjászületési ciklust. Megtudjuk, hogy a szellem-gyerekeket senki sem szerette, és hiányzó készségük a születés vállalására mindenféle „egyensúlyproblémát” teremtett a kozmoszban.

De vajon a szellem-gyerekek emlékeznek-e előző életükre?  Azaro nagyjából csak azt tudja, hogy újra és újra született, de hogy összesen hányszor, és hányszor ugyanazon szülőknél, azt már nem (5). Azt azonban igen, hogy ezúttal azért vállalta készségesen és tudatosan a születést, mert „mosolyt akart csalni egy asszony sebzett arcára, aki majd anyja lesz.” Ez a történet egyúttal az anyai szeretet himnusza. A szellemvilág királya búcsúzóul megjósolja a fiúnak „hogy se eleje, se vége nem lesz a sok bánatnak. Védve leszel, és soha nem leszel egyedül”. De az átkelést ebbe a világba egyedül kell megtennie. Azaro azzal zárja le megérkezése történetét, hogy nem tudja, miért jött mosolyogva a világba. Mármint az emberekébe.

Ez a gyermek tudatában van különlegességének, mivel a szellem-társak folyton zaklatták. Hangok beszéltek hozzá. Csalogatják „haza”. „Hiányolunk” – hajtogatták (7). „Kihez beszélsz?” – kérdezte Mum. „Senkihez” – felelte (8). A szellemek pedig ennek az anyának hangján csalogatják át az út utolsó oldalára. Mivel követte a csábító hangokat, egy teherautó kis híján elütötte. Majd kátyúba esik és annyira megbetegszik, hogy már koporsóba tették. A szellemek királya azonban kiszabadította, és szülei visszakapták. Akkor kapta a Lázár (Lazaro) nevet, amelyet később anyja Azarora rövidített.

Mum később büszkén mondta: „A csodák gyermeke vagy. Sok hatalom van a te oldaladon.” (9) S valóban, a fiú tudott olvasni mások gondolatában, és jövendölt is nekik. Végül a szellemek királya újból életmentővé lett, amikor pont jókor kihívta a házukból. Aznap a gettó leégett. Aznap a gettó fellázadt. Az emberi történelem hirtelen drámaian összefonódik a szellemek világával, és rég nem tudjuk, hogy egy esemény melyik világba tartozik? Minden esetre a tűzvészben tűik fel először a bérlő alakja, aki a könyörtelen piacgazdaság élő jelképe lesz, és minden katasztrófa alkalom neki, hogy megemelje a lakbért. Ez lesz a regény újabb, ezúttal szociális rétege, társadalomkritikai szála. Itt válik szét a szegények és a gazdagok világa. A regény a közelgő függetlenség előestéjén maró iróniával mutatja be az új vezető osztályt a névleges kétpártrendszer paródiáján keresztül. A „szegények pártja” és a „gazdagok pártja” ádázul harcol a szavazatokért. Csak ez érdeki őket. Ingyen sörrel, azaz inkább az olcsóbb helyi pálmaborral, és ingyen tejjel vásárolnak szavazatokat. A történet iróniája, hogy a tej romlott, és tömeges hasmenést okoz. Csak Azaro és szülei nem betegszenek meg, mivel ők nem kértek az ingyen tejből. Ez egyúttal a család társadalmi különállását is demonstrálja.  A Dad eközben szakértő módján elemzi a gettóban történteket. Kommentárja: „A szegények egyetlen hatalma az éhségük” (70).  A továbbiakban a Dad azért harcol mint tudatos, bár írástudatlan ember, hogy népe fegyvert kovácsoljon ebből a hatalomból. Makacsul ellenáll. Nem támogatja egyik pártot sem, és ezért többször is kíméletlenül összeverik. A pártnélküliség elfogadhatatlan a hatalom szemében.

Az új hatalom először a bérlő személyében lép fel, kihasználva a gettó lakóinak kényszerhelyzetét, majd Madame Koto lesz az új elit jelképe és fő megtestesítője. Ez a titokzatos asszony szemünk láttára gazdagodik és hízik. Kis kocsmáját elegáns szállodává szeretné átalakítani, összeszövetkezik a Gazdagok Pártjával, melynek rendezvényeire nála kerül sor, és nála mulat az új elit. Nála vezetik be elsőnek a telepen az áramot, és, meghazudtolva a közvéleményt, ő lesz az első nő, aki autót vásárol.

A pénz, a vagyon fölülírja a társadalmi hagyományokat. Koto, azaz az új burzsoázia szolgálatába állítja a régi elitet is: a varázslókat, a javasasszonyokat, a boszorkányokat, akik készséggel legitimálják a hatalmat jövendölésekkel és áldásokkal, imákkal és persze puszta jelenlétükkel is a választási kampányban. És a hitelezők is nekik udvarolnak. A politikusok pedig visszataszító módon korruptak, úrhatnámok és erőszakosak. Verőlegények osztagaik kísérete nélkül be sem merészkednek a gettóba. És persze szajhák gyűrűjében dorbézolnak, akik mind Madame Koto alkalmazottjai.

Végül Dad megunja az egészet, és elhatározza, hogy pártot alapít. Lesznek támogatói – most már vele izgulunk. A történet elején, még a gettólázadás idején egy titokzatos fényképész a nyitott társadalom jel- és előképe. Ő „a” média. Kedvtelésből lett fényképész, de hamar rádöbben a képek hatalmára. Velük dokumentálja a szegénységet és az erőszakot, a valóságot, ahogy az „objektív” látja. A politikusok hamar megértik, milyen veszélyes, ezért elüldözik. Dad magányos harcos lesz. Csak a koldusok állnak melléje, ezek azonban nem nagy segítség, inkább lejáratják Dadet, az ábrándozót, aki iskoláztatni akarja őket, miközben maga iskolázatlan. Dad felfedezi magában a nyers erőt. Bokszoló lesz. Győzni fog. De győzelmével nem tud mit kezdeni. Az ökölvívóként szerzett vagyonkáját elpazarolja egy látványos és végül katasztrófába fulladó ünnepségre. Kicsúszik kezéből a vezetés, de a botrányos kudarc után tovább álmodozik. Szép illusztrációja a valós afrikai helyzetnek!

És Azaro? Amikor letettem a regényt, elgondolkoztam. Egyebek között azon, hogy Azarónak miért nincs egyetlen barátja?  Miért nem játszik vele egyetlen gyermek sem? Azaz egyetlen barátja van, Ade, akit azonban apja el akar tiltani ettől a barátságtól. Ade azonban szintén szellem-gyerek. Ben Okri ezzel azt is megmutatja, hogy azon kevesek, akik az emberek, a szegények sorsát őszintén szívükön viselik, szükségszerűen magányosak. Jellemző például, hogy a telep népe nagy ívben kerüli Azaro családját. Félnek tőlük. Megérzik, hogy bár ugyanolyan szegények, mint ők, de mások. Nagyon mások.

Mi marad tanulságul? Ember küzdj, és bízva bízzál? Önkéntelenül Madáchra gondoltam, főleg, amikor a regény záró fejezetét olvastam. Az egy hitvallás. Hihetetlenül hangzik egy írástudatlan bokszolótól, de reményre ad okot, hogy Dad ennyi kudarc után oly erőteljesen tesz hitet a jövő mellett. Íme, az üzenet: „A mi országunk is egy abiku (szellemgyerek) ország. Amint a szellem-gyerek, maga is továbbra is jön-megy. Egy napon elhatározza majd, hogy maradjon. Erős lesz. Én már nem fogom ezt látni.” (478)

Az interjú a Párbeszéd Háza és az EWTN közös szervezésében valósul meg. Az élő adást az alábbi linken lehet elérni: https://katolikus.tv/elo-adas/

Az EWTN katolikus televízió a Délelőtt teljes adását hétköznap esténként 22:10-től megismétli. Hétvégén is lehetőségünk adódik visszanézni az interjúkat: a hétfői beszélgetéseket szombat reggel 9:10-től, a keddit szombat este 22:10-től, a csütörtökit vasárnap reggel 9:10-től, és a pénteki beszélgetéseket vasárnap este 22:10-től közvetíti újból a Magyar Katolikus Televízió.