Mára a szomszéd kajla tacskóját sétáltatni is képes. A lifthez a zuhanyzófülkében edzett. - Ez nem lift, csak olyan, mint egy lift. Most beszállok, és aztán kiszállok – bátorítgatta magát és heteken át gyakorlatozott. Néha már nem is tudom pontosan, mi rémíthette meg, csak annyit látok, hogy ül a kormány mögött az álló autóban és vezet. Zümmög is hozzá magában, olykor pedig meghív egy körre, kísérjem el. A fogorvost olyannak ítélte meg, mint a fodrászt, aki szájakban nyúlkál. Nemrég pedig, amikor a könyökét kellett műteni, azt mondta: „semmi baj, csak egy kis alvás lesz az én dolgom”. Miközben ő a dolgát végezte három órán át a műtőben, úgy szerettem volna én is ilyen bátor lenni, mint ő. Szeretnék nem félni a jövőtől, a felsőtagozattól és az idegennyelv tanulástól, ami vár rá. Nem aggódni azért, milyen lesz majd neki felnőttként az élete. Lesz-e munkája, lesz-e társa, családja, boldogsága? De nekem még kondiznom kell a lelkem…” /Füller Tímea/

Sokat tanulhatunk Füller Misutól arról, ahogyan a saját félelmeivel birkózik, a számára nehéz helyzeteket gyakorolgatva bátorítja önmagát. Magam is igyekszem fejlődni a számomra félelmetes helyzetek kezelésében, észrevenni és felismerni azt, hogy mi vált ki lefagyást, mikor válok a szorongás miatt akár agresszívvá. Azt azonban biztosan nem állíthatom, hogy ilyen kitartó lennék a gyakorlásban, mint ő…

A karantén alatti hónapok alatt az aggodalmainkról mindnyájan új tapasztalatokat szerezhettünk, hiszen féltettük egymást, önmagunkat, idős szüleinket. Faltuk a híreket, központi témánk mindenhol a vírus lett, másról sem lehetett hallani, mint arról, hogy hányan betegek, mennyi az áldozatok száma, hogyan terjed, mikor lesz gyógyszer, védőoltás… Nem csoda, hogy a gyermekeink is megijedtek, átvették a mi feszültségünket, sokan még testi tüneteket is hoztak. A nyilvánvaló rosszullétük ráébresztett minket arra, hogy milyen veszélyes is az, ha nem tudjuk kontrollálni a „rossz hírek” beengedését. Nemcsak arra érdemes vigyázni, hogy a gyermekeink felé mennyit közvetítünk a világ ijesztő oldalából, talán azt is érdemes lenne mérlegelnünk, hogy mi milyen információkat olvasunk, hallgatunk. Felelősek vagyunk az életbe vetett alapvető bizalmunk fenntartásáért, ez pedig arra szólít minket, hogy tudatosan pozitívak legyünk, hogy a sötét ellen hadakozás helyett a fényben töltekezést válasszuk!

A karantén enyhülésével most itt a lehetőség, hogy ránézzek önmagam félelmeire, felfedezzem magamban, hogy bizony milyen nehéz volt az első időben „gyakorolgatni” a házból való kilépést, a maszk viselését, a folytonos kézmosást, kézfertőtlenítést… Komoly segítség egymás megértésében, ha önmagunk értésében is előre haladunk… Mindnyájan vágyunk arra, hogy megértsenek, elfogadjanak minket és az is fontos nekünk, hogy magunk is érthessük a körülöttünk élő emberek tetteit. A csalódásaink mögött gyakran félreértések, a megbántódások mögött gyakran védekezés lapul. Nagyon szeretnénk, hogy gyermekeink több megértéssel találkozzanak a világban, hiszen az ő elfogadásuknak ez az alapja.

Ennek az elfogadásnak és egymás értésének szolgálatában szervezzük idén novemberre második szakmai napunkat a Párbeszéd Házával közösen. A nap címe újra ez lesz: „Nem vagyok egyedül, nem vagyok tehetetlen”. Szeretnénk megszólítani újra az autizmussal és ADHD-val élő gyermekek szüleit, de idén az integrációban dolgozó pedagógusokat is közös gondolkozásra hívjuk, hiszen a legtöbb érintett gyermekünket az ő gondjaikra bízzuk, miközben ők önhibájukon kívül szakmailag gyakran nagy magányt és tehetetlenséget élnek meg. Külön szülőknek és pedagógusoknak szervezett szakmai előadásokkal és workshopokkal, szituáció értést és önmagunk veszteségeit feltáró, valamint egymás értését segítő csoportos és egyéni beszélgetős alkalmakkal készülünk. Erős a vágyunk, hogy egy napra hidat építsünk, az értés hídját. Hiszen, ha az autizmussal és ADHD-val élő gyermekeket érteni kezdjük, és végre nem a normalitás és abnormalitás fekete-fehér színeiben észleljük a világot, akkor lassacskán bátorrá válhatunk annyira, hogy meglássuk, elismerjük egymást is. Szülőként talán felfedezhetjük az elsőre nem teljesen érthető pedagógiai megoldások szükségességét, az óvónő szeretetteljes gesztusait, a tanítónő extra idejét, amit gyermekük fejlesztésére fordít. Pedagógusként pedig megemelhetjük a kalapunkat azért a kitartó, áldozatkész szeretetért, amellyel a szülők küzdenek különleges gyermekeikért.

Vető Anna

Honlap: www.nemadomfel.hu/lelekonto

Facebook: /Lelekontoprogram

Instagram: @lelekonto_program